2017. július 27., csütörtök

Életünk első malacai

Az életben, úgy tűnik, mindig malacunk van, de ez most másról szól.
Otthon mindig halogattuk, egy időben teljesen kizártuk a disznótartást. Nem akartam abba a csapdába beleesni, amibe beleestem a szárnyasokkal több soron, hogy megfelelő körülmények hiányában  bevásároltunk, aztán meg csak szívtunk.
Itt ez is másképp alakult. Tavasszal szomszédasszonyom lazán megkérdezte, hogy nem akarunk -e mi is disznót venni velük, mert higy van egy nagy terület, ahol 4 malacka is remekül megférne. Miután - a költözésből kifolyólag - a rendszer a feje tetején állt, a fagyasztónk üres volt, magával ragadott az ötlet, hogy saját disznónk legyen, aminek én vakargathatom a füle tövét és én gondoskodhatok a boldogságáról, hogy aztán első osztályú húsával tápláljon, ha eljön az ideje.
Lett hát két mangalicánk, amiket átmenetileg mégis egy ólban kellett elhelyezni..  Közben jöttek-mentek a tennivalók, eléggé el voltunk foglalva az életterünk kialakításával, de most végre eljött a malackák ideje. Férjem egy kis segítséggel kijavította a karámot majd pedig ketten átcibáltuk a szomszédból a két süldőt. Vicces látvány lehettünk...  A disznó - úgy tűnt nekem - értelmes jószág. Megértette, amit közvetítettem felé. Amikor rájöttem, hogy képes vagyok velük kommunikálni, már nem visítottak többé. Tűrtek és segítették az transzportot.
Amikor átértünk, és leoldottuk őket, egyik sem rohant el tőlünk fejvesztve, hanem csak komótosan besétáltak a paradicsomba:


2017. július 17., hétfő

Folyóvíz nélkül

Amikor láttuk, hogy menni kell, úgy gondoltam, hogy jó lesz nekem egy jurta is, csak békében élhessek. A jurta gondolata finomodott: egy pici komfort nélküli házzal is megelégedtünk volna. 11 nap kellett, hogy rátaláljunk erre, amiben most lakunk. Pici volt (össz-vissz két szobából állt), de nemigen volt más választásunk, így is örültünk, mint majom a farkának. Az egyik szobában volt egy pici cserépkályha, a másikba felcipeltük a nyári konyhából a sparherdet. Ez volt március 11-én, amikor itt még javában fagy volt. A budi kint a ház mögött, az udvar közepén egy gémeskút. Ez helyettesítette a komfortot.
Megtudtam hát milyen napi 100 liter vizet felhordani(és le) a lakásba, milyen egy 7 tagú családra kézzel mosni a sparherdten melegített vízben, milyen sparherdten főzni mosogató és konyhaszekrény nélkül (a szobában). És milyen egy lavórban mosdani... Mindezt egy 4 hónapos gyerek mellett... 
Konklúzió: lehet, azt a jurtázást későbbre halasztanám...☺ Minden lelkesedésem és elszántságom ellenére 1 hónap után beleegyeztem egy ajándék mosógép beszerelésébe... Majd újabb egy hónap után konyhailag leköltöztem a nyári konyhába, ahol üdvözöltem a folyóvizes mosogató gondolatát, ami azóta meg is valósult. Így már élhető. Habár még mindig budi van és lavór és a konyhával is fogalmam sincs, hogy mi lesz télen, de ezt így most tudom élvezni.
Hála és köszönet mindezért a falu papjának es családjának, aki ingyen és bérmentve rendelkezésünkre bocsátották a házukat, és minden törekvésünket támogatnak, ahogy csak tudnak. Nélkülük nagy szarban lennénk.

2017. július 13., csütörtök

Méhészet

Évek óta álmodozik a férjem a méhészkedésről, de soha nem vágott bele.
Aztán itt a Tiszteletes, akinek a házában lakunk, felajánlotta az ő használaton kívüli kaptárait, és mivel jó időben volt jó helyen, még egy méhrajt is befogott hozzá. Így esett, hogy méhészkedéshez fogtunk.
Nos, nem olyan egyszerű, mint amilyen egyszerűnek beállították a hazai méhészek. Kamu az, hogy csak pergetsz és nincs vele gond. Ellenben, hál' Istennek a férjem szeret velük bíbelődni, pedig szerintem csőstől szakadtak rá az előfordulható problémák.
Ilyen például a nyúlós költésrothadás, aminél otthon azonnali megsemmisítést írnak elő. Itt ezt gyógyítják és magunk vagyunk a tanui, meg is gyógyult a család. Aztán valamiért több anyabölcsőt húznak, amit folyton le kell szedegetni. Ennek az okát még keressük. Szerencsére a közvetlen szomszédunkban egy harmadik generációs méhész bácsi lakik ( mintha a sors mindent a kezünk alá adott volna azért, hogy most ezzel foglalkozzunk), és mivel a negyedik generációt már nem érdekli ez a téma, az öreg lelkesen magyaráz az uramnak fortélyokat, trükköket, hogy jól működjön az első próbálkozás ezzel a szakmával... ami lassan szenvedély lesz.
Keret, teli lárvákkal és léppel

Anyabölcső

2017. július 11., kedd

Vadon

Magyarországon egy tanyán éltünk, távol a civilizációtól... de úgy tűnik, nem elég távol. Ott körbe a 7000 nm- es tanya körül intenzív termelésbe voltak fogva a földek. Ottlétünk 9 éve alatt már kezdett oázissá válni a birtokunk, de az mégse  vadon. Az állatok nem merészkedtek közel, még a tolvaj szarka is tartotta a távolságot.
Most beköltöztünk a székely falu közpotjába és azt érzem, mintha a biodiverzitás sűrűjébe csöppentem volna. Sokkal többféle rovar, madár és emlős vesz körül, mint otthon.
Rókát napi szinten látok. A veteményünket őrzi a nyúltól.☺Sokkal közelebbről szoktam látni fényes nappal, mint otthon valaha is. (Otthon egyszer láttam közelről: éjjel a szabad ég alatt aludtam és a ravaszdi a libáimat kerülgette 20 méterre tőlem.)
Vaddisznó otthon nem volt. Itt egy koszton vagyunk (túrja a krumplinkat). A gólya is sokkal közelebb merészkedik, és más a tápláléka is. Otthon be kellett érje a békával, egérrel. Itt megtudtam azt, hogy miért mondják azt, hogy a gólya hozza a kisbabát: azért mert olyan nagy jószágokkal repdes nem messze a fejem felett, hogy azok tényleg egy nagyobbfajta batyunak tűnnek.
A szarka is képes napi szinten elhordani a tojást a tyúkok alól. Az egerek pedig sokkal bátrabban közlekednek az ember közelében, mint odahaza.
Errefelé élnek még farkasok - bár azt eleddig nem láttam - és persze a kedvencem, a medve. Halljuk, hogy a faluban, hogy hol ide, hol oda nézett be az éjjel. Nagyon izgat a medve téma, így folyton figyelek, látok-e valamit. A minap aztán a veteményes felé vezető csapáson megláttam a nyomait. Teljesen egyértelmű mancsnyomok kapaszkodtak fel a patakmederből. Rájár a kukoricára és ugyanazt az ösvényt használjuk... Fura, de várom a találkozást...


2017. június 19., hétfő

Reset

Olyan, mintha benyomtak volna egy reset gombot az életünk gépezetén. Minden más, mint a megszokott "beállításaim". Más a talaj, más az időjárás, másmilyenek az emberek, más a ház és mások a viszonyok.

Aki kertészkedett már tarackos homokon és azután belekóstolt a kötött fekete föld szépségeibe, az tudja, miről beszélek.
Aki lakott már összkomfortos házban és azután beköltözött egy teljes komfort nélkülibe, az is tudja, miről beszélek.
Aki majd' egy évtizedig egyedül küzdött az elemekkel az alföldi pusztaság közepén, aztán hirtelen a hegyek között rengeteg segítő szándékú ember között találja magát, talán az is megért ebből az egészből valamit.
Nos, itt vagyunk, élünk és virulunk. Amint a magyar hatóságoknak hivatalosan is bejelentettük távozásunkat, azonnal leszálltak rólunk. Családbarát ez a kormány... végül is...
Mostanra kezdem összeszedni magam a költözés után. Egy hete beüzemeltem a keltetőt 80 tojással. Szerencsére a kerti munkában sem vagyok magamra utalva, így amíg én kerestem a rev' pontot, addig kedves barátaink elindították a veteményezést. Most kezdek bekapcsolódni aktívan is a munkába. Minden gyom, minden kapavágás újdonság. Újdonság az is, hogy itt öntözés nélkül élnek a növények. Újdonság a sok vadállat, amik sokkal közelebb merészkednek az emberhez, mint otthon. Újdonság volt a géphez szokott kezemnek a kézi erővel való mosás, újdonság a gémeskút, a vízhordó kanna, a kinti budi, a lavórban mosdás, a bivalytej, a disznótartás, a tornác, a sparherdt és az "Én elmentem a vásárba fél pénzzel" kezdetű népdalt éneklő Mozgóbolt is... Végül, de nem utolsó sorban újdonság az a szeretet amivel körülvesznek itt, és életünk legnagyszerűbb újdonsága egy olyan család barátsága, akik hasonlóan gondolkoznak, mint mi.
Ezekről fogok mesélni a továbbiakban.
Köszönöm, hogy kitartottatok!

2017. február 20., hétfő

Elérkezett a világ vége

Amikor a világ vége eljövetelére gondoltam, sose fordult meg a fejemben, hogy a tanyát kell itt hagynom, amikor elérkezik a nap. Gyűjtöttem a fizikális kellékeket, mint egy kis hörcsög a télirevalót, hogy ha már nem tudok majd hozzájutni a dolgokhoz a boltban, akkor mindent elő tudjak állítani. Van tésztagép, szövőkeret, rokka, kártoló, köbméteres tartályok az esővíznek, szerszámok, évek alatt kialakított jó termőföld, meleg hajlék, gyümölcsfák, jószágállomány...
A nap elérkezett, és döbbenten szembesülök vele, hogy mindezt itt kell hagyjam és az, ami valóban hasznomra lesz, az pusztán a fejemben lévő tapasztalat, semmi több. Ha tudtam volna ezt, többet próbáltam volna, többet tapasztaltam volna ahelyett, hogy gyűjtögettem, de már késő. Egy hét múlva egyetlen picike utánfutónyi cuccal kell itt hagyjak mindent, hogy máshol új életet kezdhessünk.
Mi fér egy utánfutóba? Egy-két ágy, egy gáztűzhely, befőttek, némi füstölt húsáru, ruhák, edények, néhány könyv és máris lemondtam a mosógépről, hűtőszekrényről, fagyasztóról, babakocsiról, bútorokról, asztalokról, a gyerekek ágyairól, szerszámokról... minden másról. A gyerekeknél letisztult a dolog. Lego kell és semmi más. Na meg a könyvek, de az is csak limitálva lehet.
Nem szomorkodok, izgalmas ez az egész. Még mindig kapaszkodnék a mosógépbe. Hetek óta ezen dilemmázok. Mert az ember kimossa a maga ruháját, tán még az egyszem gyerekéjét is kézzel, de az ötszem gyerek plusz a kakis pelusok... Eh, nem gondolok többé erre. Kihívás.
Szokni kell mindent. A nincset is. De megszokható, úgy hiszem.

2017. január 22., vasárnap

Cinkék

Mindig akartunk egy csinos, faragott, egyedi madáretetőt. Ezért nem volt eddig. Az idén alább adtuk, drótháló összegöngyölve, benne szalonna és az felakasztva 6 helyen. Úgy tűnik, ez is hatásos, a cinkének nem kell a design.


Amúgy a többi madár is elégedett a menzával. Sajnos, nem vagyok egy nagy madárismerő, de többféle színes és nem színes madarat láttam szalonnát kerülgetve. Cinkéből megszámlálhatatlan van. Tudtátok, hogy a cinke - ha úgy van - a verebet is levadássza és megeszi? Az ismerősöm készített videot is róla, mert anélkül nem hittem volna el. Lehet benne valami, mert tavaly - mivel nem voltam itthon - nem etettük a madarakat, és irgalmatlanul sok verebünk volt. Az idén alig.
A veréb egyébként - azt mondják - az egyedüli madár, ami eszi a darazsat. Ebben is lehet valami, mert a nyáron nem volt olyan sok darázs, mint korábbi években.