2013. június 24., hétfő

Én és az egészségügy

Igyekszünk mindent magunk gyógyítani, mert egyáltalán nem bízunk az orvosokban. Nem azért, mert ez a divat, hanem a rengeteg SAJÁT negatív tapasztalat miatt. (Az anyám orvosi műhíba miatt tolószékben ül... rossz gyógyszeradagolás következtében. Az apámnál krónikus betegségeket konzerváltak több évtizedre, pedig gyógyítható lett volna; én majdnem belehaltam a szülésbe figyelmetlenség miatt... bennem felejtették a magzatburkot. ÉS még számtalan eset volt, amikor rájöttem, hogy ha odafigyelek sokkal hatékonyabb vagyok, és hamarabb rájövök az okokra, mint a rutinból dolgozó kiégett doktorok)
Rájöttem, hogy az egy éve tartó szívritmuszavarom magnéziumhiány következménye. Ha szedem, teljesen elmúlik.( Az orvosok életem végéig tartó Aspirin Protect szedésére kárhoztattak volna ehelyett az egyszerűbb és kevésbé káros megoldás helyett.)
A legnagyobb lányomnál azonnali fül- és mandulaműtétre akartak beutalni. Amikor azt mondtam, várjunk még egy kicsit, azt a választ kaptam, hogy ez nem múlik el magától, csak kockáztatom, hogy végleg megsüketül a gyerek. Ennek ellenére nem mentünk műtétre, nyáron tej/gluténmentes diétát tartottunk, és őszre teljesen meggyógyult - orvosi vizsgálat bizonyítja. A szívem szakad meg azokért az anyukákért, akiket sikerül megfélemlíteni, és beadják a derekukat egy - talán nem is szükséges - műtétnek.
Remélem, idetalálnak páran, akiknek van a kezén ganglion. Ez egy csomó a csuklónál, ami állítólag megerőltetés hatására jön létre, és az orvosok műtéttel "gyógyítják", amíg vissza nem nő. Aztán újra. A férjemnek is volt. Sok olvasás után rájöttem, hogy ez a méreganyagok felhalmozódása, és mint ilyen talán antioxidánssal gyógyítható. Elrendeltem az uramnak napi egy fél kávéskanál aszkorbinsav (C-vitamin) szedését, és 3 NAP ALATT elmúlt.
A szemölcs ugyanez a téma. Számtalanszor fagyasztották, vágták, és egyre több és több lett. Feladtam, nem mentem többé orvoshoz. Találtam anyám szekrényében egy Egaver nevű szert, ami gyakorlatilag almasav és citromsav, azzal ecseteltem minden este 2-3 hétig. Aztán feladtam, de nem is volt baj, mert egyszer csak eltűnt :)
Sajnos a jóhiszemű orvosokat is a gyógyszeripar által szponzorált egyetem tanítja... és mint ilyen, egyetlen cél a profit, még ha sok orvos ezt nem is látja ilyen tisztán.

2013. június 20., csütörtök

Hogyan születik a juhosgazda

2012 január elsején reggel - mikor máskor, kopognak. Ez nagy szám itt a tanyán, mert egy kezemen meg tudom számolni, hogy egy évben hányszor kopognak a bejárati ajtón. Félkómásan kinyitom az ajtót, és két megrettent szempár tekint rám. Az egyik a kicsit együgyű szomszédé, a másik pedig a karjában tartott magzatmázas bárányé. Ez után a látvány után, az enyém a harmadik.
- BUÉK - vihog hülyén a szomszéd, akit mi magunk között csak Ogrénak hívunk.
- Neked is - nézek rá gyanakodva.
- Hoztam egy bárányt.
- Azt látom! Miért?
- Most született, fogalmam sincs, mit csináljak vele.
- Hát semmit nem kellett volna, ott kellett volna hagyni az anyjának.
- De az anyja nem törődött vele, már fel sem áll, és tiszta hideg.
- Hát akkor fejd meg az anyját, és neked kell etetni.
- Na neeeeeeem! Tessék itt van. Csinálj vele, amit akarsz, én nem fogom végignézni, hogy elpusztul. Te is anya vagy, értesz hozzá - néz rám reménykedve.
Hát erre röhöghetnékem támadt. Azért a bárány kicsit más gyerek...
- De én... - kezdtem a tiltakozást.
- Mindegy, én itt hagyom, jobb, ha itt döglik meg. A mamának ne szólj! Nem tudta, hogy vemhes, nem fog gyanút.
- Aha.
- Hova tegyem?
Gyorsan helyet csináltam a jószágnak a radiátor mellett, és letette, aztán gyorsan el is iszkolt a halál látványa elől. A bárány valóban alig élt. Teljesen ki volt hűlve, alig mozdult, épphogy szuszogott. Neveltem már fel bárányt egy szerencsétlen eset kapcsán, így volt fogalmam róla, hogy mi vár rám... ha túléli.
Az első két nap reménytelennek tűnt. A cumisüveget nem tudta szopni, és felállni sem bírt. Én is leírtam magamban. Igen ám, de van nekem egy semmitől nem riadó, kitartó és örök optimista férjem. Kezébe vette a dolgokat. Szó szerint tömte, öntötte belé a tejet. A bárány már sírt, menekült volna, de az uram hajthatatlan volt. Kitűzte maga elé, mennyit nyom le a torkán egy-egy alkalommal, és addig nem engedte a kétségbe esett jószágot, amíg el nem fogyott az adag.
Két nap után lábraállt, három nap után minden további nélkül automatikusan tudtam etetni cumisüvegből. És felnőtt.
Közben ugyanazon év február 14-én Ogre újabb báránnyal állított be. Ezúttal ikres szülés volt, és ezt a kisebbiket nem fogadta el az anyja. A kitét megint csak annyi volt a bárányért cserébe a maminak nem mondhatjuk meg, hogy ő adta nekünk. Készségesen megígértük, miután a mamival egyébként sem voltunk beszélő viszonyban.
Ezt a bárányt is felneveltük, igen ám, de mindkettő kos volt, ami a haszon szempontjából nem épp kifizetődő. Így hát a nagyobbikat elcseréltük gabonára, a másik Bari megmaradt. Idén januárban aztán úgy éreztük, nő kell neki, mert egyedül nem élet az élet. Mivel Ogre azóta elköltözött nem reménykedhettünk újabb ajándékban. Felkerekedtünk tehát, és vettünk két jerkét, egyidőseket Barival. Az egyik jerke március elsején kisbáránynak adott életet, de nagyon szerencsétlenül esett a dolog, ugyanis az ellés során kifordult a méhe is. Csak feküdt mindenről lemondva, a gyönyörű hófehér kis lány bárány pedig kétségbeesetten sírt. Nem volt más hátra, hívtuk az állatorvost. Az felkészülten megoldotta a problémát, visszatuszkolta a méhét, és tett rá pár öltést, hogy bent is maradjon. Túlélte. Igen ám, de a bárányt nem fogadta el. Belefogtam hát életem negyedik bárányának felnevelésébe (amit közben a lányom átvett). Ez az ajándék még a jerkék megvásárlása előtt fogant, említette is a gazda, hogy lehet, hogy vemhesek. A másik nem volt az. Vidáman élt tovább utód nélkül... mígnem tegnap szalad a lányom:
- Anya, látok egy kisbárányt!!!!!!!!
- Mit? - kaptam fel a fejem. Ez igazán váratlanul ért.
Kirohantam, és tényleg :) Egy kis gizda, lucskos bárányka töfködte mohón az anyja tőgyét, aki hagyta és szeretettel nyalogatta. Ez már az én Barim ivadéka... :)

2013. június 15., szombat

Rémálom

Ma éjjel azt álmodtam, hogy lakást akarunk venni. Korábban, mielőtt megvettük a tanyát, évekig nézelődtünk, így eléggé belém ivódott ez a projekt. Szóval álmomban a választás egy kilencedik emeleti panelra esett. Nem bírtam felocsúdni. Ténferegtem egyik helységből a másikba, miközben átéreztem, milyen lehet a bezárt oroszlánnak. Az uram ablakot takarított, és készült, hogy beköltözzünk, de én nem tudtam megbarátkozni a helyzettel. Önként jelentkeztem, hogy leviszem a szemetet, csak innen menekülhessek. Tériszonyommal küszködve lemásztam a lépcsőkön (a klausztrofóbiám miatt a lifttel nem is próbálkoztam), majd amikor leértem és mindenütt csak betont láttam, elkeseredtem. Felnéztem a csupa ablak tömbre, és iszonyodtam a magasságtól. Mi lesz, ha egyik gyerekem kiesik az ablakon? Kerestem egy zsebkendőnyi zöld területet, egy fát, vagy bokrot, hogy érezzem a természettel való egységem, de nem volt. Csak beton lépcsők, parkolók, vas korlátok mindenhol... és az a borzalmas magasság...
Vergődve ébredtem, miközben félig ébren, félig álmomban azt fogalmaztam, hogyan adom be az uramnak, hogy én ide nem költözök.