2015. január 29., csütörtök

Menekülő pecsenye

Miután a tavasz még mindig folytatódik és tegnapelőtt darvakat láttam kelet felé repülni, úgy döntöttem, nem lesz itt már kemény tél, ezért tegnap gazdagabb lettem egy ágyás fokhagymával, és kitisztítottunk egy ágyást petrezselyemnek. Sajnos elvetni nem sikerült, mert meglépett 5 nyulunk a kerítéssel határolt területről, és így mivel táplálék híján félő, hogy a kis fáink kérgét rágják le, azonnal utánuk kellett eredni, úgyhogy a délután hátralévő részében nyúlvadászatot tartottunk... idén már negyedszer. A gond ott kezdődött, hogy a sok eső hatására a kerítésként funkcionáló vályogfaldarab felázott és egyszerűen ledőlt. Akkor voltunk kénytelenek másodszor a nyulak után eredni. (Az első nyúlvadászat külön bekezdést érdemel). Aztán a vályog helyére dróthálót húztunk, de mivel akkor már szakadt az eső, nem pakoltuk meg az alját téglával. Persze, hogy kibújtak. Most meg a maradék vályogfalba rágtak egy lyukat. Élelmes népség, annyi szent!
No, tehát az első idei nyúlvadászat története tavalyra nyúlik vissza, amikor egy egész alomnyi pár hetes kisnyúl kislisszant a kerítés rácsai között (utána húztunk csirkehálót). Akkor elkaptuk a nagyját, de azt se tudtuk, mennyit kell keresni, úgyhogy végül kint maradt három, akik szépen növögettek, hízogattak a természetes terepen. Néha láttuk őket, főleg a reggeli órákban, de aztán elbújtak. Ezek a jószágok szép nagy állatokká cseperedtek, akik elkezdtek komoly veszélyt jelenteni a gyümölcsfaállományunkra. Amikor láttam megrágva a barackot, hadjáratot hirdettem. Kivonult a család apraja-nagyja, hogy leszámoljunk a kártevőkkel. Nem volt egyszerű, mert ezek a nyulak mivel kint nőttek fel, ismertek minden zeget és zugot... Főleg zugot. Volt, hogy fél napra fel kellett függeszteni a hajszát, mert úgy elbújtak, hogy nem tudtunk mit tenni, mint várni, hogy újra előbukkannak. Aztán egy nap szerencsével jártunk, egyet sikerült elkapni az élve fogó rókacsapdával. A csali természetesen káposzta volt. De a másik kettőnek esze ágában sem volt csapdának állni. Végül odáig fajult a dolog, hogy mindkét nyúl egyazon féltető alatt tűnt el, onnan meg voltam győződve, hogy el nem ment egyik se, mégis, amikor felforgattunk mindent, nem találtuk meg őket. A falhoz döntött ajtók alatt azonban találtunk egy lyukat. Elkezdtünk ásni, kiástuk 1 méterig, de úgy tűnt, ott a vége, semmi tovább se té, se tova. Újra kirámoltunk a féltető alól, végigdöngettünk mindent, de csak nem került elő a két tapsifüles. A dolog pikantériája az volt, hogy ők lettek volna a vasárnapi ebéd, és dél körül még csak a hűlt helyüket tapogattuk. Éhesen, dühösen és fázósan újra elkezdtük a lyuk ásását és csudák csudájára mégiscsak volt egy elágazás balra, amit a korábban kitúrt homok miatt nem vettünk észre. Amikor azt kitisztítottuk és bevilágítottunk, megcsillant 4 nyusziszem... kb. másfél méterre a lyuk eredeti bejáratától. Tanúsíthatom tehát, hogy a házi nyúl az üregi nyúl rokona, ha nem a testvére... Döbbenetes házikót építettek maguknak a műhelyünk alá. Nagy nehezen kirángattuk őket, kirángattuk, hazavittük és jól megettük. Itt a mese vége, fussatok el véle.

1 megjegyzés: