2015. június 9., kedd

Keltetés 3. avagy kacsák táp nélkül

Egy pár évig szívtam a makacsságom miatt, hogy én márpedig nem adok tápot a kacsáimnak, mert a tápos kacsának TÉNYLEG borzasztó íze van. Döglöttek is ahogy nem szégyelltek... Valami sántulással kezdődött, aztán már nem bírtak felállni és végül annyi lett nekik. A többségük így járt. Akkor aztán valaki felhívta a figyelmemet, hogy ennek a "bénulásnak" az oka a kálciumhiány. (Egyébként ugyanez volt a gondom a libáknál is). Így hát beruháztam egy 1-200 forintos mészgranulátumba, és azt kevertem bele a kukoricájukba. Mit ad Isten a kezdő sánták is meggyógyultak másnapra. Szóval tényleg ez volt a gond. Igen ám, de egy ponton túl (vagy súlyon túl?) már nem ettek annyi meszet - hiába tettem ki - amennyire szükségük lett volna. Naná, én se nyalok falat, akármilyen kálciumhiányos is vagyok :) Szóval megint kezdődött a sántulás, a kukoricát viszont kiválogatták a mészgranulátomok közül, s ez utóbbit otthagyták. Amelyik felnőtt az is vánnyadt, nyeszlett, és gyenge volt. (Volt olyan liba, ami vágósúlyos állapotában nem rendelkezett szilárd mellcsonttal, csak porc volt a mellénél.) Aztán tavaly újabb pozitív fordulat következett kacsa fronton. Kint a vásárban vettünk tarka magyar kacsákat. Az eladójuk egy beszédes parasztember elárulta, hogy a kacsa nyitja az, hogy 2 hétig apróra vágott csalánt kapjon vizes kukoricadarába keverve. Vagy inkább kukoricadarás vízbe keverve. Fantasztikusan tolták befelé. Ilyen hevületet még nem láttam. A másik dolog, amit fontosnak tartottam, bár erről nem beszélt más, az még mindig a kálcium volt. Rájöttem azonban, hogy ez a granulált dolog nem jó választás, így kerestem valami természetesebb forrást. A csirkéknek pucolt főtt tojások héját ledaráltam mákdarálón, melynek eredményeképpen púder állagú  port kaptam, amit a kukoricadarába keverve észrevétlenül fogyasztottak a hápik. Az eredmény minden képzeletet felülmúlt. A kacsáim - nemcsak a magyar, de a pekingi kacsák is - elhullás nélkül szép nagyra nőttek, vaskos csontjaikról a kuyták szopogatták le a maradék húst. Az idén ugyanezt a módszert alkalmaztam, és örömmel jelentem, az idén se volt elhullás. Boldogan úszkálnak immár a tavacskánkban, erősek, egészségesek. A kis árva is elkezdett nőni :)
A táplálékhoz még meg kell jegyeznem a vízfogyasztást. Aki szereti a tiszta munkát, az nem foglalkozzon kacsával. Ilyen mocskos, koszos, gamat jószág szerintem nem létezik a világon. Egy fél perc alatt ki tud pacsálni egy egész itatónyi vizet. Az égő, ami felettük volt, folyton fekete volt a ráfröcskölt, csőrükből kimosott kukoricadarától. Olyan, hogy "elég víz" nem létezik kacsaszemmel. Minden vizes, az alom, a száraz takarmány, de még ők maguk is. 1 nap után savanyú szag kezd terjengeni, ha nem takarít az ember.  Alig vártam, hogy ki lehessen őket tenni a tóhoz, mert ezt nem lehet sokáig bírni idegekkel. Tavaly a pekingik nem a tónál voltak, úgy is fel tud nőni a kacsa, csak több macera, több mocsok. Például van egy olyan kedves szokásuk, hogy miután kifröcskölték a vizet, csattogtatják a pocsolyában a csőrüket. Mindezt addig csinálják, amíg teniszlabdányi kráterek jelennek meg az itató körük. Borzalom :O
A kacsa szeret legelni is, bár közel sem annyira, mint a liba, mégis mindenképp biztosítanék nekik legelőt. Ha nincs más, képes az íriszek zöldjét is lelegelni télen.A búzát is szereti, de csak mértékkel.
A kezdeti melegről is szólnék pár szót. A kacsa egy alap zsírréteggel születik, működik a hőszabályozása, így neki már nem szükséges olyan meleg-tartás, mint a csirkének, de azért az elején éjszakára nekik is fűtöttem. Nappalra képtelenség őket zárt helyen tartani a fent emíltett viszonyok miatt, ezért ha esett, ha fújt kivittem őket (persze a húsvéti kelést azt ilyenkor a fólia alá vittem)
Remélem, érhető volt a leírás. A libákról sajnos még nem tudok beszámolni, mert azoknak a kitapasztalása egy következő év projektje lesz. 1000 forintos darabárú libával nem nagyon szórakozik az ember. Az idén úgy csináltam, hogy kb. 2-3 hetes korukig kapták a tápot is a dara mellé. Azért nem lehet egy lapon említeni a kacsával, mert a libánál az a veszély áll fenn, hogy elfelejt enni gabonát, és képes csak legelésből élni. Márpedig ha csak legel, abból eddig nem származott semmi jó. Így viszont - ki tudja mi a csábja a tápnak - azt mindig megeszik legeléstől függetlenül. Szóval jövőre valószínűleg saját kelésű libáimmal fogok kísérletezni, és a tapasztalatokról természetesen beszámolok.

2 megjegyzés:

  1. Most, hogy így írod, gyermekkoromból én is emlékszem rá, hogy a nagymamám aprított csalánt kevert a kacsák darájába :) Néha bevillannak képek a múltból, pl. arra is emlékszem, hogy a mamám milyen profin tömte a libákat. Jó lenne, ha az ő tudásának csak a töredéke az enyém lehetne!

    VálaszTörlés
  2. Jaj, igen, az én nagymamám is értett a töméshez meg a tépéshez. Emlékszem, nyáron többször lemeztelenítették a libákat, és abból lett a jó kis tollpárna. Én csak a halott libákól téptem le, és az is egy szűk kispárnára lett elég, de az igény meglenne többre is. Annyi mindent tudtak ezek az öregek, mi meg akkor épp az iskolai dolgok megtanulásával voltunk elfoglalva... mert az mennyivel "fontosabb" volt :\ ÍGy a sírba vitték a tudásukat :(

    VálaszTörlés