2015. november 10., kedd

Gyimes margójára

A nagy összhatás mellett azért nagyon sokat tanultam is. Megtudtam, hogyan lehet tüzet gyújtani gyufa nélkül, hogyan készül az orda és az a jellegzetes erdélyi juhtúró, hogyan mossák a gyapjút. Megtudtam, hogy ételmérgezés esetén milyen gyógynövényeket használnak (sajnos szükség volt rá). Ott mindenkinek a házipatikájában ott vannak a gyógynövények, nem úri hóbort a gyógynövény gyűjtés és nem is valami kiváltságos tudomány. Megtanultam erdélyi módra puliszkát főzni, cérnával vágni. És láttam azt, hogy hogyan lehet élni egyetlen kicsiny szobában, hogyan lehet önellátónak lenni olyan helyen, ahol még a kukorica sem terem meg az éghajlat miatt.
Megtanultam hogyan lehet folyóvíz és áram nélkül átvészelni egy fosós-hányós éjszakát, amikor a családom összes tagja egyszerre hányt, majd az azt követő mosós napot, amikor 5 literes kannámmal szaladgáltam a kb. 30 méterre lévő gémeskúthoz, és mostam a lepedőket, pizsamákat egy kicsi lavórban.
De megtanultam azt is, hogyan lehet eltölteni a fagyos sötét estéket villany nélkül... megmondom őszintén, értelmesebben, mint villany mellett...
Mindent egybevetve nagyszerű élmény volt! És igen, már most mennék, és odaköltöznék, minden nyűgjét vállalva azért, hogy tagja lehessek egy közösségnek, ahol a LEGFŐBB érték az emberi kapcsolat. Ahol a néni inkább éhezik aznap, de a kenyerét megosztja a másikkal, mert tudja, hogy amikor szüksége lesz, akkor őt is megsegítik. Én egyházi iskolába jártam, az egyházzal volt körülvéve az életem, de ilyen hittel, mint ami ezekben az emberekben van, még soha nem találkoztam. Soha. Ezek nem csak úgy mondják, és idézgetnek és verik a mellüket, hogy ők hívők. Ők semmi ilyet nem csinálnak, a hitük csendes, nem fűzik bele minden második mondatukba az "Úr"-at, nem hiszik, hogy ők jobbak, mert templomba járnak, és ami a legfőbb, teljes szívvel elfogadják, hogy te nem jársz templomba. Nagyon megrázó élményem volt egy bácsi mellett, akit amikor 3 évvel ez előtt láttam, akkor egy bivalyerős, folyton dolgozó, mindig viccelődő csupaszív ember volt. A tavasszal leesett a létráról és eltört a gerince. Deréktól lefelé megbénult. Amikor beléptem a betegszobájába, sírás fojtogatta a torkomat. A bácsi felére fogyott, sápadtan feküdt az ágyában immár fél éve. De az arcán mosoly volt, és ahogy meglátott, arca még jobban felderült, és a tőle megszokott vidámsággal kezdett bele a történeteibe. Eleinte nem beszélt a helyzetéről és én mint dilettáns pszichológus, megállapítottam, hogy biztos elnyomja. De nem, a végén mégis rátért, ugyanazzal a kedélyes hangnemmel elmondta, hogy ez az Isten útja, ennek biztos így kellett lenni, és vidáman tekint a jövőbe, mert azzal, hogy nem halt meg, a Jóisten kinyilvánította, hogy van még valami célja vele. de tudja azt, hogy ez már a hazafelé vezető út. Zokogtam. Bámulatos ez a hit.

1 megjegyzés:

  1. huh, azért a fosós-hányósért nem irigyellek!!!!
    A többiért viszont.....
    .....
    ....
    De jó, hogy elmentetek, és ott voltatok, és ezzel találkoztatok. Nekünk, szerencsére, a papunk és a családja ilyen ember, ilyen emberek. Amikor találkozunk velünk, és akár két szót váltunk, akár eljönnek vendégsegbe, az olyan melegséget vagy nemistudommit ad, hogy utána egyszerűen mindannyian "jól" vagyunk. Pedig semmi különösről nincs szó olyankor.

    VálaszTörlés