2017. június 19., hétfő

Reset

Olyan, mintha benyomtak volna egy reset gombot az életünk gépezetén. Minden más, mint a megszokott "beállításaim". Más a talaj, más az időjárás, másmilyenek az emberek, más a ház és mások a viszonyok.

Aki kertészkedett már tarackos homokon és azután belekóstolt a kötött fekete föld szépségeibe, az tudja, miről beszélek.
Aki lakott már összkomfortos házban és azután beköltözött egy teljes komfort nélkülibe, az is tudja, miről beszélek.
Aki majd' egy évtizedig egyedül küzdött az elemekkel az alföldi pusztaság közepén, aztán hirtelen a hegyek között rengeteg segítő szándékú ember között találja magát, talán az is megért ebből az egészből valamit.
Nos, itt vagyunk, élünk és virulunk. Amint a magyar hatóságoknak hivatalosan is bejelentettük távozásunkat, azonnal leszálltak rólunk. Családbarát ez a kormány... végül is...
Mostanra kezdem összeszedni magam a költözés után. Egy hete beüzemeltem a keltetőt 80 tojással. Szerencsére a kerti munkában sem vagyok magamra utalva, így amíg én kerestem a rev' pontot, addig kedves barátaink elindították a veteményezést. Most kezdek bekapcsolódni aktívan is a munkába. Minden gyom, minden kapavágás újdonság. Újdonság az is, hogy itt öntözés nélkül élnek a növények. Újdonság a sok vadállat, amik sokkal közelebb merészkednek az emberhez, mint otthon. Újdonság volt a géphez szokott kezemnek a kézi erővel való mosás, újdonság a gémeskút, a vízhordó kanna, a kinti budi, a lavórban mosdás, a bivalytej, a disznótartás, a tornác, a sparherdt és az "Én elmentem a vásárba fél pénzzel" kezdetű népdalt éneklő Mozgóbolt is... Végül, de nem utolsó sorban újdonság az a szeretet amivel körülvesznek itt, és életünk legnagyszerűbb újdonsága egy olyan család barátsága, akik hasonlóan gondolkoznak, mint mi.
Ezekről fogok mesélni a továbbiakban.
Köszönöm, hogy kitartottatok!

2017. február 20., hétfő

Elérkezett a világ vége

Amikor a világ vége eljövetelére gondoltam, sose fordult meg a fejemben, hogy a tanyát kell itt hagynom, amikor elérkezik a nap. Gyűjtöttem a fizikális kellékeket, mint egy kis hörcsög a télirevalót, hogy ha már nem tudok majd hozzájutni a dolgokhoz a boltban, akkor mindent elő tudjak állítani. Van tésztagép, szövőkeret, rokka, kártoló, köbméteres tartályok az esővíznek, szerszámok, évek alatt kialakított jó termőföld, meleg hajlék, gyümölcsfák, jószágállomány...
A nap elérkezett, és döbbenten szembesülök vele, hogy mindezt itt kell hagyjam és az, ami valóban hasznomra lesz, az pusztán a fejemben lévő tapasztalat, semmi több. Ha tudtam volna ezt, többet próbáltam volna, többet tapasztaltam volna ahelyett, hogy gyűjtögettem, de már késő. Egy hét múlva egyetlen picike utánfutónyi cuccal kell itt hagyjak mindent, hogy máshol új életet kezdhessünk.
Mi fér egy utánfutóba? Egy-két ágy, egy gáztűzhely, befőttek, némi füstölt húsáru, ruhák, edények, néhány könyv és máris lemondtam a mosógépről, hűtőszekrényről, fagyasztóról, babakocsiról, bútorokról, asztalokról, a gyerekek ágyairól, szerszámokról... minden másról. A gyerekeknél letisztult a dolog. Lego kell és semmi más. Na meg a könyvek, de az is csak limitálva lehet.
Nem szomorkodok, izgalmas ez az egész. Még mindig kapaszkodnék a mosógépbe. Hetek óta ezen dilemmázok. Mert az ember kimossa a maga ruháját, tán még az egyszem gyerekéjét is kézzel, de az ötszem gyerek plusz a kakis pelusok... Eh, nem gondolok többé erre. Kihívás.
Szokni kell mindent. A nincset is. De megszokható, úgy hiszem.

2017. január 22., vasárnap

Cinkék

Mindig akartunk egy csinos, faragott, egyedi madáretetőt. Ezért nem volt eddig. Az idén alább adtuk, drótháló összegöngyölve, benne szalonna és az felakasztva 6 helyen. Úgy tűnik, ez is hatásos, a cinkének nem kell a design.


Amúgy a többi madár is elégedett a menzával. Sajnos, nem vagyok egy nagy madárismerő, de többféle színes és nem színes madarat láttam szalonnát kerülgetve. Cinkéből megszámlálhatatlan van. Tudtátok, hogy a cinke - ha úgy van - a verebet is levadássza és megeszi? Az ismerősöm készített videot is róla, mert anélkül nem hittem volna el. Lehet benne valami, mert tavaly - mivel nem voltam itthon - nem etettük a madarakat, és irgalmatlanul sok verebünk volt. Az idén alig.
A veréb egyébként - azt mondják - az egyedüli madár, ami eszi a darazsat. Ebben is lehet valami, mert a nyáron nem volt olyan sok darázs, mint korábbi években.

2017. január 12., csütörtök

Még 78 nap itt

Olvasom én is az Anasztázia könyveket, de kételkedek Anasztázia létezésében. Végül rájöttem, hogy ha Anasztázia nem létezik, és mindez csak egy fikció, egy sima regény, ami valakinek a fejéből pattant ki, akkor is elgondolkodtató és tanulságos. Nem rosszabb, mint Orwell: 1984-e vagy Quinn: Izmaelje. Így hát olvasom:  "Beteg társadalomban csak beteg gyerekek nőhetnek fel."
A nyugati társadalom - ahová fejlődik - az az én belső értékrendemnek is beteg.
Az első gondolatunk - amikor kiderült, hogy megszoksz vagy megszöksz - az volt, hogy irány Hollandia. Munkalehetőség van, épp az ilyen  szakembereket keresik, mint a férjem. Már néztük is a lehetőségeket, elkezdtem hollandul tanulni. Ezért is hagytam abba a blogírást októberben.
Aztán mégse éreztük jól magunkat a döntéstől.Nyomasztott, hogy a fiaim nem a természetben nőnek fel, nyomasztott, hogy a férjemnek rabszolgaként kell majd keményen dolgoznia, már előre nyomasztott az egyedüllét, a magány, ami elképzelésem szerint a kulturális és nyelvi szakadék miatt még jelentősebb lenne, mint itt. Ott megint csak szétzilálták volna az egységérzésünket. Aki olvasta A család ereje című könyvet, az már nemigen tud elszakadni annak fő gondolatától, az már nem szívesen teszi ki gyermekét a kortársorientációnak. Jobb lenne nem tudni, amit tudok, akkor el  se kellene innen menni...
Frusztrációmban más megoldást próbáltam találni. Megvizsgáltam azt a lehetőséget, hogy maradjunk. Csakhogy akárhányszor ez komolyan megfordult a fejemben, mindannyiszor jött valami nem túl biztató levél valami hivatalos szervtől, vagy módosítottak egy törvényt, ami módosítás aprónak tűnik, nekünk mégis a világunkat töri szét. Már túl sok fronton éreztük veszélyben magunkat ahhoz, hogy a maradást komolyan fontolóra vegyük. Így kerülhettem szembe a legkézenfekvőbb megoldással, ami nemcsak a hivatalos ügyek terén kínál megnyugtató megoldást, hanem igazából az összes meglévő problémánkra gyógyír. Nem is értem, miért nem jutott eszünkbe korábban ERDÉLY. Erdély, ahol lehet szabadon tanulni, ahol szabadon lehet egészségügyi beavatkozást választani, ahol nincs védőnő, ahol nem ellenőrizgetnek folyton, nem kételkednek abban, hogy szereted a gyereked, és nem fenyegetnek azzal, hogy elveszik tőled. Ahol az emberek szegényebbek - így nem a külsőségekben nyilvánul meg az igényességük, ahol az emberek összetartanak, és nem utolsó sorban, ahol az embernek szerető rokonai vannak... Vissza a gyökerekhez... a férjem gyökereihez. Így a gyerekeim nevelésének utolsó darabja is a helyére kerül: a az egészséges szocializáció.  Március 31-én itt hagyjuk ezt a számunkra lángokban álló országot, és "hazatérünk". A férjem azt mondta, hogy ő ide többé vissza nem jön. Én ezt nem tudnám kijelenteni, mert nekem ez a hazám, de most itt engem tényleg nagyon megbántottak hazámfiai :(

2017. január 4., szerda

Már heten


Három lány után nem gondoltam, hogy lesz még fiam... pláne, hogy kettő is...
A második fiam  november elején édesapja kezébe érkezett. 4 kg-os, makkegészséges babaként látta meg a délutáni napsütést. Vele úgy érzem, kerek lett a család.