2017. január 22., vasárnap

Cinkék

Mindig akartunk egy csinos, faragott, egyedi madáretetőt. Ezért nem volt eddig. Az idén alább adtuk, drótháló összegöngyölve, benne szalonna és az felakasztva 6 helyen. Úgy tűnik, ez is hatásos, a cinkének nem kell a design.


Amúgy a többi madár is elégedett a menzával. Sajnos, nem vagyok egy nagy madárismerő, de többféle színes és nem színes madarat láttam szalonnát kerülgetve. Cinkéből megszámlálhatatlan van. Tudtátok, hogy a cinke - ha úgy van - a verebet is levadássza és megeszi? Az ismerősöm készített videot is róla, mert anélkül nem hittem volna el. Lehet benne valami, mert tavaly - mivel nem voltam itthon - nem etettük a madarakat, és irgalmatlanul sok verebünk volt. Az idén alig.
A veréb egyébként - azt mondják - az egyedüli madár, ami eszi a darazsat. Ebben is lehet valami, mert a nyáron nem volt olyan sok darázs, mint korábbi években.

2017. január 12., csütörtök

Még 78 nap itt

Olvasom én is az Anasztázia könyveket, de kételkedek Anasztázia létezésében. Végül rájöttem, hogy ha Anasztázia nem létezik, és mindez csak egy fikció, egy sima regény, ami valakinek a fejéből pattant ki, akkor is elgondolkodtató és tanulságos. Nem rosszabb, mint Orwell: 1984-e vagy Quinn: Izmaelje. Így hát olvasom:  "Beteg társadalomban csak beteg gyerekek nőhetnek fel."
A nyugati társadalom - ahová fejlődik - az az én belső értékrendemnek is beteg.
Az első gondolatunk - amikor kiderült, hogy megszoksz vagy megszöksz - az volt, hogy irány Hollandia. Munkalehetőség van, épp az ilyen  szakembereket keresik, mint a férjem. Már néztük is a lehetőségeket, elkezdtem hollandul tanulni. Ezért is hagytam abba a blogírást októberben.
Aztán mégse éreztük jól magunkat a döntéstől.Nyomasztott, hogy a fiaim nem a természetben nőnek fel, nyomasztott, hogy a férjemnek rabszolgaként kell majd keményen dolgoznia, már előre nyomasztott az egyedüllét, a magány, ami elképzelésem szerint a kulturális és nyelvi szakadék miatt még jelentősebb lenne, mint itt. Ott megint csak szétzilálták volna az egységérzésünket. Aki olvasta A család ereje című könyvet, az már nemigen tud elszakadni annak fő gondolatától, az már nem szívesen teszi ki gyermekét a kortársorientációnak. Jobb lenne nem tudni, amit tudok, akkor el  se kellene innen menni...
Frusztrációmban más megoldást próbáltam találni. Megvizsgáltam azt a lehetőséget, hogy maradjunk. Csakhogy akárhányszor ez komolyan megfordult a fejemben, mindannyiszor jött valami nem túl biztató levél valami hivatalos szervtől, vagy módosítottak egy törvényt, ami módosítás aprónak tűnik, nekünk mégis a világunkat töri szét. Már túl sok fronton éreztük veszélyben magunkat ahhoz, hogy a maradást komolyan fontolóra vegyük. Így kerülhettem szembe a legkézenfekvőbb megoldással, ami nemcsak a hivatalos ügyek terén kínál megnyugtató megoldást, hanem igazából az összes meglévő problémánkra gyógyír. Nem is értem, miért nem jutott eszünkbe korábban ERDÉLY. Erdély, ahol lehet szabadon tanulni, ahol szabadon lehet egészségügyi beavatkozást választani, ahol nincs védőnő, ahol nem ellenőrizgetnek folyton, nem kételkednek abban, hogy szereted a gyereked, és nem fenyegetnek azzal, hogy elveszik tőled. Ahol az emberek szegényebbek - így nem a külsőségekben nyilvánul meg az igényességük, ahol az emberek összetartanak, és nem utolsó sorban, ahol az embernek szerető rokonai vannak... Vissza a gyökerekhez... a férjem gyökereihez. Így a gyerekeim nevelésének utolsó darabja is a helyére kerül: a az egészséges szocializáció.  Március 31-én itt hagyjuk ezt a számunkra lángokban álló országot, és "hazatérünk". A férjem azt mondta, hogy ő ide többé vissza nem jön. Én ezt nem tudnám kijelenteni, mert nekem ez a hazám, de most itt engem tényleg nagyon megbántottak hazámfiai :(

2017. január 4., szerda

Már heten


Három lány után nem gondoltam, hogy lesz még fiam... pláne, hogy kettő is...
A második fiam  november elején édesapja kezébe érkezett. 4 kg-os, makkegészséges babaként látta meg a délutáni napsütést. Vele úgy érzem, kerek lett a család.