2017. február 20., hétfő

Elérkezett a világ vége

Amikor a világ vége eljövetelére gondoltam, sose fordult meg a fejemben, hogy a tanyát kell itt hagynom, amikor elérkezik a nap. Gyűjtöttem a fizikális kellékeket, mint egy kis hörcsög a télirevalót, hogy ha már nem tudok majd hozzájutni a dolgokhoz a boltban, akkor mindent elő tudjak állítani. Van tésztagép, szövőkeret, rokka, kártoló, köbméteres tartályok az esővíznek, szerszámok, évek alatt kialakított jó termőföld, meleg hajlék, gyümölcsfák, jószágállomány...
A nap elérkezett, és döbbenten szembesülök vele, hogy mindezt itt kell hagyjam és az, ami valóban hasznomra lesz, az pusztán a fejemben lévő tapasztalat, semmi több. Ha tudtam volna ezt, többet próbáltam volna, többet tapasztaltam volna ahelyett, hogy gyűjtögettem, de már késő. Egy hét múlva egyetlen picike utánfutónyi cuccal kell itt hagyjak mindent, hogy máshol új életet kezdhessünk.
Mi fér egy utánfutóba? Egy-két ágy, egy gáztűzhely, befőttek, némi füstölt húsáru, ruhák, edények, néhány könyv és máris lemondtam a mosógépről, hűtőszekrényről, fagyasztóról, babakocsiról, bútorokról, asztalokról, a gyerekek ágyairól, szerszámokról... minden másról. A gyerekeknél letisztult a dolog. Lego kell és semmi más. Na meg a könyvek, de az is csak limitálva lehet.
Nem szomorkodok, izgalmas ez az egész. Még mindig kapaszkodnék a mosógépbe. Hetek óta ezen dilemmázok. Mert az ember kimossa a maga ruháját, tán még az egyszem gyerekéjét is kézzel, de az ötszem gyerek plusz a kakis pelusok... Eh, nem gondolok többé erre. Kihívás.
Szokni kell mindent. A nincset is. De megszokható, úgy hiszem.