2017. július 27., csütörtök

Életünk első malacai

Az életben, úgy tűnik, mindig malacunk van, de ez most másról szól.
Otthon mindig halogattuk, egy időben teljesen kizártuk a disznótartást. Nem akartam abba a csapdába beleesni, amibe beleestem a szárnyasokkal több soron, hogy megfelelő körülmények hiányában  bevásároltunk, aztán meg csak szívtunk.
Itt ez is másképp alakult. Tavasszal szomszédasszonyom lazán megkérdezte, hogy nem akarunk -e mi is disznót venni velük, mert higy van egy nagy terület, ahol 4 malacka is remekül megférne. Miután - a költözésből kifolyólag - a rendszer a feje tetején állt, a fagyasztónk üres volt, magával ragadott az ötlet, hogy saját disznónk legyen, aminek én vakargathatom a füle tövét és én gondoskodhatok a boldogságáról, hogy aztán első osztályú húsával tápláljon, ha eljön az ideje.
Lett hát két mangalicánk, amiket átmenetileg mégis egy ólban kellett elhelyezni..  Közben jöttek-mentek a tennivalók, eléggé el voltunk foglalva az életterünk kialakításával, de most végre eljött a malackák ideje. Férjem egy kis segítséggel kijavította a karámot majd pedig ketten átcibáltuk a szomszédból a két süldőt. Vicces látvány lehettünk...  A disznó - úgy tűnt nekem - értelmes jószág. Megértette, amit közvetítettem felé. Amikor rájöttem, hogy képes vagyok velük kommunikálni, már nem visítottak többé. Tűrtek és segítették az transzportot.
Amikor átértünk, és leoldottuk őket, egyik sem rohant el tőlünk fejvesztve, hanem csak komótosan besétáltak a paradicsomba:


2017. július 17., hétfő

Folyóvíz nélkül

Amikor láttuk, hogy menni kell, úgy gondoltam, hogy jó lesz nekem egy jurta is, csak békében élhessek. A jurta gondolata finomodott: egy pici komfort nélküli házzal is megelégedtünk volna. 11 nap kellett, hogy rátaláljunk erre, amiben most lakunk. Pici volt (össz-vissz két szobából állt), de nemigen volt más választásunk, így is örültünk, mint majom a farkának. Az egyik szobában volt egy pici cserépkályha, a másikba felcipeltük a nyári konyhából a sparherdet. Ez volt március 11-én, amikor itt még javában fagy volt. A budi kint a ház mögött, az udvar közepén egy gémeskút. Ez helyettesítette a komfortot.
Megtudtam hát milyen napi 100 liter vizet felhordani(és le) a lakásba, milyen egy 7 tagú családra kézzel mosni a sparherdten melegített vízben, milyen sparherdten főzni mosogató és konyhaszekrény nélkül (a szobában). És milyen egy lavórban mosdani... Mindezt egy 4 hónapos gyerek mellett... 
Konklúzió: lehet, azt a jurtázást későbbre halasztanám...☺ Minden lelkesedésem és elszántságom ellenére 1 hónap után beleegyeztem egy ajándék mosógép beszerelésébe... Majd újabb egy hónap után konyhailag leköltöztem a nyári konyhába, ahol üdvözöltem a folyóvizes mosogató gondolatát, ami azóta meg is valósult. Így már élhető. Habár még mindig budi van és lavór és a konyhával is fogalmam sincs, hogy mi lesz télen, de ezt így most tudom élvezni.
Hála és köszönet mindezért a falu papjának es családjának, aki ingyen és bérmentve rendelkezésünkre bocsátották a házukat, és minden törekvésünket támogatnak, ahogy csak tudnak. Nélkülük nagy szarban lennénk.

2017. július 13., csütörtök

Méhészet

Évek óta álmodozik a férjem a méhészkedésről, de soha nem vágott bele.
Aztán itt a Tiszteletes, akinek a házában lakunk, felajánlotta az ő használaton kívüli kaptárait, és mivel jó időben volt jó helyen, még egy méhrajt is befogott hozzá. Így esett, hogy méhészkedéshez fogtunk.
Nos, nem olyan egyszerű, mint amilyen egyszerűnek beállították a hazai méhészek. Kamu az, hogy csak pergetsz és nincs vele gond. Ellenben, hál' Istennek a férjem szeret velük bíbelődni, pedig szerintem csőstől szakadtak rá az előfordulható problémák.
Ilyen például a nyúlós költésrothadás, aminél otthon azonnali megsemmisítést írnak elő. Itt ezt gyógyítják és magunk vagyunk a tanui, meg is gyógyult a család. Aztán valamiért több anyabölcsőt húznak, amit folyton le kell szedegetni. Ennek az okát még keressük. Szerencsére a közvetlen szomszédunkban egy harmadik generációs méhész bácsi lakik ( mintha a sors mindent a kezünk alá adott volna azért, hogy most ezzel foglalkozzunk), és mivel a negyedik generációt már nem érdekli ez a téma, az öreg lelkesen magyaráz az uramnak fortélyokat, trükköket, hogy jól működjön az első próbálkozás ezzel a szakmával... ami lassan szenvedély lesz.
Keret, teli lárvákkal és léppel

Anyabölcső

2017. július 11., kedd

Vadon

Magyarországon egy tanyán éltünk, távol a civilizációtól... de úgy tűnik, nem elég távol. Ott körbe a 7000 nm- es tanya körül intenzív termelésbe voltak fogva a földek. Ottlétünk 9 éve alatt már kezdett oázissá válni a birtokunk, de az mégse  vadon. Az állatok nem merészkedtek közel, még a tolvaj szarka is tartotta a távolságot.
Most beköltöztünk a székely falu közpotjába és azt érzem, mintha a biodiverzitás sűrűjébe csöppentem volna. Sokkal többféle rovar, madár és emlős vesz körül, mint otthon.
Rókát napi szinten látok. A veteményünket őrzi a nyúltól.☺Sokkal közelebbről szoktam látni fényes nappal, mint otthon valaha is. (Otthon egyszer láttam közelről: éjjel a szabad ég alatt aludtam és a ravaszdi a libáimat kerülgette 20 méterre tőlem.)
Vaddisznó otthon nem volt. Itt egy koszton vagyunk (túrja a krumplinkat). A gólya is sokkal közelebb merészkedik, és más a tápláléka is. Otthon be kellett érje a békával, egérrel. Itt megtudtam azt, hogy miért mondják azt, hogy a gólya hozza a kisbabát: azért mert olyan nagy jószágokkal repdes nem messze a fejem felett, hogy azok tényleg egy nagyobbfajta batyunak tűnnek.
A szarka is képes napi szinten elhordani a tojást a tyúkok alól. Az egerek pedig sokkal bátrabban közlekednek az ember közelében, mint odahaza.
Errefelé élnek még farkasok - bár azt eleddig nem láttam - és persze a kedvencem, a medve. Halljuk, hogy a faluban, hogy hol ide, hol oda nézett be az éjjel. Nagyon izgat a medve téma, így folyton figyelek, látok-e valamit. A minap aztán a veteményes felé vezető csapáson megláttam a nyomait. Teljesen egyértelmű mancsnyomok kapaszkodtak fel a patakmederből. Rájár a kukoricára és ugyanazt az ösvényt használjuk... Fura, de várom a találkozást...