2017. július 27., csütörtök

Életünk első malacai

Az életben, úgy tűnik, mindig malacunk van, de ez most másról szól.
Otthon mindig halogattuk, egy időben teljesen kizártuk a disznótartást. Nem akartam abba a csapdába beleesni, amibe beleestem a szárnyasokkal több soron, hogy megfelelő körülmények hiányában  bevásároltunk, aztán meg csak szívtunk.
Itt ez is másképp alakult. Tavasszal szomszédasszonyom lazán megkérdezte, hogy nem akarunk -e mi is disznót venni velük, mert higy van egy nagy terület, ahol 4 malacka is remekül megférne. Miután - a költözésből kifolyólag - a rendszer a feje tetején állt, a fagyasztónk üres volt, magával ragadott az ötlet, hogy saját disznónk legyen, aminek én vakargathatom a füle tövét és én gondoskodhatok a boldogságáról, hogy aztán első osztályú húsával tápláljon, ha eljön az ideje.
Lett hát két mangalicánk, amiket átmenetileg mégis egy ólban kellett elhelyezni..  Közben jöttek-mentek a tennivalók, eléggé el voltunk foglalva az életterünk kialakításával, de most végre eljött a malackák ideje. Férjem egy kis segítséggel kijavította a karámot majd pedig ketten átcibáltuk a szomszédból a két süldőt. Vicces látvány lehettünk...  A disznó - úgy tűnt nekem - értelmes jószág. Megértette, amit közvetítettem felé. Amikor rájöttem, hogy képes vagyok velük kommunikálni, már nem visítottak többé. Tűrtek és segítették az transzportot.
Amikor átértünk, és leoldottuk őket, egyik sem rohant el tőlünk fejvesztve, hanem csak komótosan besétáltak a paradicsomba:


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése